Vaslogika! Ez Galamb, az elcsapott tengerészkadét, újdonsült légionárius jelszava fáradhatatlan nyomozása során, melyet az Oranból az új állomáshelyére tartó könnyed szaharai séta során folytat. Nyomozását egy elátkozott orani villában történt rejtélyes gyilkosság indította el, és egy szép kísértethölgy futó társasága ösztönzi tovább. Eközben valaki folyamatosan az életére tör, évtizedekkel korábbi bűntények súlyával szembesül, feltűnik egy krokodilfejet mintázó giccses karóra, és mire az előretolt helyőrségbe ér, már csak Troppauer Hümér nagyváltósúlyú alanyi költő barátságában bízhat. Vajon sikerül fényt derítenie a sok titokra? Vajon sikerül terve, hogy a légióban (féléves határidővel) elhalálozzon, s így elszegényedett családja megkapja életbiztosításának összegét? Vajon tényleg olyan kiváló a szarvasvipera szaglása?

HALLGASSON BELE A HANGOSKÖNYVBE!

A keménytábla-borítós kiadványban a hangoskönyvet tartalmazó CD átlátszó tálcán helyezkedik el.
   A kötet 24 oldalán részlet olvasható Matuscsák Tamás Rejtő Jenő elveszett naplója című életregényéből. A mű úgy mutatja be Rejtő életének és korának eseményeit, mintha az író egyes szám első személyben vezetné naplóját kamaszkorától haláláig. A 20 kötetes sorozatban közreadott részletek időrendben tartalmazzák a Noran Libro Kiadónál 2016-ban megjelent mű szövegének túlnyomó részét.
   A második oldalon található QR-kód segítségével Ön ingyen letöltheti okostelefonjára vagy tabletjére a hangfelvétel alapjául szolgáló Rejtő-regényt elektronikus könyv formájában, a Magyar Elektronikus Könyvtárból.
    Egy oldalon a Quattrocento Kiadó által 2012-ben kiadott Rejtő lexikon szócikkeiből válogatott részletek mutatják be Az előretolt helyőrség főbb szereplőit, az utolsó oldalon pedig a hangfelvétel részletes tartalomjegyzéke olvasható.
   (A hangfelvétel a Kossuth Kiadó és a Mojzer Kiadó által 2010-ben kiadott, közel nyolc órás, mp3 formátumú hangoskönyv változatlan kiadása.)

Részlet a műből:

- Nono...
   Ezt suttogta félhangosan, miután visszahőkölt. Nono. Észnél légy, Harrincourt. Úgy látszik, a sors ellenállhatatlanul sodor bele valami szörnyűségbe. Vigyázzon, uram! Nem megőrülni!...
   Lehajolt a tetemhez. Mióta fekhet itt ez az ember?
   Hogyhogy mióta? Szent Isten!... Hiszen a vér meg sem alvadt, egy csík lassan folyik a tócsából, és most ér össze a szőnyeggel. Megfogta a kezét. Még nem is hűlt ki teljesen. Letérdelt a halott mellé, és a hátára fordította. A hályogosan elfehéredett tekintet kétségtelenné tette, hogy a halál már beállott.
   Negyven év körüli férfi lehetett az áldozat. Vagy félméternyire a testtől ott feküdt a tőr, amivel szíven szúrták. De hiszen nem is tőr! Ez egy éguille! Keskeny, légionista bajonett. Fölvette...
   Ha most detektív volna, már elindulhatna egy nyomon. A légionisták minden felszerelési tárgyukba belekarcolnak valamit, hogy aki elveszíti, vagy elhagyja az oldalfegyverét, az ne lophassa el a másikét.
   A bajonett markolatát egészen az arca elé tartotta, hogy megkeresse a kis fabetéten a jelet.
   Döbbenten ejtette ki a fegyvert.
   A saját szuronya volt!
   Nono!
   Nem megőrülni. Harrincourt! Szedd össze magad! Mi történhetett itt? Hollá!
   Hiszen ezt a bajonettet ő bedobta az ablaküvegen át, amikor a riadóautó szirénája szólt.
   Tehát?
   Tehát mialatt a folyosón bolyongott, és megtalálta a hátsó kaput, azalatt valaki beugrott a kertből, az ő bajonettjét magához vette, felrohant ide, megölte ezt az embert és...
   És?
   Egy ugrással kint termett, és rohant le a lépcsőn. Lehet, hogy a gyilkos még a házban van...
   Meggyújtotta a hallban a villanyt. Mozdulatlan, poros bútorok, némaság, a saját lépteinek visszhangja és a szikkadt parkett recsegése.
   Azután távolról finoman egy női hang dúdolását hallotta... Dermedten állt. Mégis... lehet, hogy vannak kísértetek?...
   Ostobaság.
   Fülelt. Valahol nagyon halkan egy nő dúdolt.
   Si l’on savait... Si l’on savait...
   És bölcsődalszerűen, dúdolásban folytatódott a dal, szöveg nélkül...
   Ment a hang irányába. Fel a falépcsőn...
   A nyitott ajtón át látta a padlón fekvő, mozdulatlan testet. Továbbsietett.
   Világosan hallotta, hogy abban a szobában dúdolnak, amely szomszédos a gyilkosság szín­helyével. Odaszorította a fülét az ajtóhoz.
   Kétségtelen volt, hogy bent valaki finoman dúdol. Egy őrült nő van ott bent, vagy mi a csoda?
   Nono!
   Nono, Harrincourt. Mi ez az érzés a gégéd körül? Bent dúdolnak. Ez biztos. És te itt kint állsz, kissé hűvös és nyirkos kézzel. Benyitni, közlegény. Benyitni, a mindenségit, mert kiköttetem, maga úri csirkefogó!
   Belökte az ajtót és...
   Abban a pillanatban a szobában néma csend lett. Ott halt el az utolsó énekakkord a füle hallatára, mellette.
   És a szoba üres volt!
   A szoba, ahol abban a pillanatban, mikor ő fogta a kilincset, még énekelt valaki, most üres volt, a padlót belepte vastagon a por, és egyetlen lábnyom sem látszott rajta.
   De hát ki énekelt?
   Nem fontos. Nem kutatjuk. Ezt hagyjuk. Mi köze neki hozzá? Kiment, becsukta az ajtót. Magához kell venni a bajonettjét, hogy ne maradjon itt bűnjel, és gyerünk.
   Si l’on savait... Si l’on savait...
   A szobában ismét dúdolt a nő.
   Mi?!
   Nahát, a mindenségit, ezt majd én... Mint a villám nyitott be. És ahogy benyitott, az utolsó hangot még tisztán hallotta, de a szobában nem volt senki, a dal sem hallatszott.
   Hátrafordult. A hatalmas, kivilágított hallban minden néma és mozdulatlan volt. Becsukta az ajtót, és a korlátnak dőlt. Egy tengerész akadémiát járt ember idegei nem mondhatják fel oly könnyen a szolgálatot. És különben is.
   Si l’on savait... Si l’on savait...
   Újra felcsendült a dal a szobában.
   Karba tett kézzel fixírozta a csukott ajtót. „Tévedsz, te ajtó, ha azt hiszed, hogy én ki foglak nyitni. Kísértetekben nem hiszek. Az egész dolgot nem értem, és megállapítom, hogy a mell­kasom bal oldalán bizonyos nyomás észlelhető.”
   Visszament abba a szobába, ahol a meggyilkolt feküdt. A dúdolás most már állandóan hallat­szott.
   Egy kis, félig nyitott tapétaajtó mögött halk csobogást hallott. Benyitott. Fürdőszoba volt. A csapból folyt a víz, és már túlömlött a kádon. Gyorsan elzárta, azután körülnézett. Egy székre fehér frakk volt odakészítve, minden hozzávalóval. A tükör előtti üveglapon borotvaecset és zsilett. Nemrég használhatták, mert a szappan még nedves volt... A kisasztalon apróbb tárgyak, óra, zsebkendő, töltőtoll...
   „Na, köszönöm. Most innen elmegyünk szépen. Ezzel torkig vagyok.” Kilépett a fürdőszobá­ból.
   Egy hadnagy toppant eléje díszegyenruhában, összecsapja a bokáját és tiszteleg:
   - Alázatosan jelentem: fél tizenkettő.