Kossuth Kiadó - Mojzer Kiadó 2018
Tulajdonságok
- 150 x 207 mm, keménytábla-borító, 24 oldal
- 1db MP3 CD
- Teljes idő: 418 perc
- ISBN 9789630991445
Rejtő Jenő A tizennégy karátos autó - Rejtő hangoskönyv-sorozat 2.
Rudolf Péter előadásában
Egy misztikusan el- és feltünedező Alfa-Romeó sportkocsi forgószélként ragadja magával Gorcsev Ivánt, a „Nobel-díjas” ifjú matrózt, szerelmét, Anette-et, Vanek urat, a megrögzött civilt, továbbá Vendriner urat, a kiöregedett cirkuszi oroszlánt, és a marseille-i kikötő megannyi lenyűgözően mulatságos alakját egy, a kikötővárostól a Szaharáig tartó fergeteges kalandra.
HALLGASSON BELE A HANGOSKÖNYVBE!
A keménytábla-borítós kiadványban a hangoskönyvet tartalmazó CD átlátszó tálcán helyezkedik el.
A kötet 24 oldalán részlet olvasható Matuscsák Tamás Rejtő Jenő elveszett naplója című életregényéből. A mű úgy mutatja be Rejtő életének és korának eseményeit, mintha az író egyes szám első személyben vezetné naplóját kamaszkorától haláláig. A 20 kötetes sorozatban közreadott részletek időrendben tartalmazzák a Noran Libro Kiadónál 2016-ban megjelent mű szövegének túlnyomó részét.
A második oldalon található QR-kód segítségével Ön ingyen letöltheti okostelefonjára vagy tabletjére a hangfelvétel alapjául szolgáló Rejtő-regényt elektronikus könyv formájában, a Magyar Elektronikus Könyvtárból.
Egy oldalon a Quattrocento Kiadó által 2012-ben kiadott Rejtő lexikon szócikkeiből válogatott részletek mutatják be A tizennégy karátos autó főbb szereplőit, az utolsó oldalon pedig a hangfelvétel részletes tartalomjegyzéke olvasható.
(A hangfelvétel a Kossuth Kiadó és a Mojzer Kiadó által 2006-ban kiadott, hét órás, mp3 formátumú hangoskönyv változatlan kiadása.)
Részlet a műből:
„...Tíz perc múlva Gorcsev elhagyta a Fort-St.-Jean-t egy olyan polgári ruhában, amely több személy számára is kényelmes tartózkodási hely lett volna.
E ruhát a titkára viselte nemrégen.
Vanek úr egy diákosan rövid katonanadrágban tűnt elő az átöltözés után, a sapka a feje búbján, és a zubbony könyökig ért. A gombok viszont lepattogzottak róla. Elsősorban megszólított egy ezredest, aki éppen áthaladt az udvaron, és a sapkáját udvarias köszönésre emelte.
- Jó napot, Petrovics vagyok. Kérem, főhadnagy úr, merre van itt a legénységi hálóterem?
Az ezredes pillanatokig azt hitte, hogy a helyőrség fellázadt, és nyomban lemészárolnak mindenkit.
- Ugyanis - folytatta Vanek úr vidáman, és az ezredes egyik kitüntetését nézegette, két ujja között - nem ismerem a járást. Pardon... - Ezt azért tette hozzá, mert véletlenül leszakította az I. osztályú Sasrendet.
- Ki maga? - kérdezte még mindig döbbenten az ezredes.
- Új alkalmazott vagyok a véderőnél, kérem. Nevem Van... Nevem van: ez, hogy Petrovics.
Az ezredes egyszerre úgy elkezdett nevetni, hogy Vanek úr ijedten hátralépett.
- Édes fiam - szólt végre az ősz katona igaz részvéttel -, mondja, az Isten szerelmére, hogy mehetett maga katonának?
- Most nem erről van szó kérem...
- Szedje össze minden akaraterejét igen gyorsan, mert különben szörnyű élete lesz. Nagy dolog az itt, feljebbvalóval beszélni. Álljon egy kicsit katonásan.
- Azt én mind tudom a híradóból, de hát most nincs gyakorlatozás, nem igaz? Mi értelme lenne itt gyerekeskedni?... Nincs egy szál gyufája, főhadnagy úr?
Az ezredes újra visszaesett a nevetésbe. Azután szomorúan rázta fejét.
- Uram atyám! - mondta az ezredes. - Hogy jut eszébe egy ilyennek uniformist húzni... Szívből sajnálom magát! Tudja azt, hogy ha két napig katona lesz, akkor ezért kurtavasat kap, és huszonnégy órás szolgálatot lát el?
Szomorúan megcsóválta a fejét, és továbbment. Vanek úr dühösen nézett utána.
- Ebből tudjam én, hogy hol a hálószoba... No, mindegy... Halló! Káplár úr!
Az őrmesterre kiabált. Verdier-re. Az Oroszlán úgy fordult meg, mint a villám.
- Ki vagy?
- Petrovics.
- Hazug pimasz! A P. betűs újoncokat még nem öltöztették be. No, de elég, a számod: 27...
- Kérem, most nem erről van szó - türelmetlenkedett Vanek úr -, minek állandóan ezeket csinálni?!...
Az Oroszlán megtalálta egy lajstromban a 27-es nevét, és ebből az alkalomból élete fényordítását hallatta.
- Segítség! - kiáltotta ijedten Vanek úr.
- Gorcsev! Te Gorcsev vagy!!
- Na és? Nem ezt mondtam?...
Az Oroszlán mosolygott. - Én a kabóca vagyok - szólt jelentős hangsúllyal.
- Örvendek, Vanek. Mondja, Kapocsi úr, hol itt a hálóterem, és hogy gyújthat rá az ember?
Az Oroszlán nem ölte meg. Sőt! Szolgálatkész mosollyal elővette az öngyújtóját és tüzet adott, azután karon fogta Vanekot.
- Magam vezetem a hálóterembe. Parancsoljon. Önnel udvariasan kell bánni! Hiszen még nem tette le az esküt. Ugyebár?
- Ez ráér, ha most nincs idejük... Igazán nem égett a körmömre.
- Én viszont alig várom... Parancsoljon... - mutatott az ajtóra. - Csak ön után.
Egy öreg légionista a közelben elfedte az arcát a félelmetes látvány elől.
- Ön nagyon kedves altiszt - csevegett Vanek. - Tudja, a regényírók annyi hülyeséget terjesztenek a légióról, hogy igazán elmondhatom: kellemesen csalódtam.”