Zahava Szász Stessel Hóvirágok

„Talán nincs olyan világtörténelmi esemény, amelyet a holokausztnál alaposabban dokumentáltak volna. Az 1989–90-ben lezajlott rendszerváltás, a közép-kelet-európai kommunista rendszerek összeomlása felgyorsította a kutatás és a tanulmányírás ütemét. Az egykori szovjet blokk országai megnyitották levéltáraikat, így a kutatók a társadalomtudomány minden ágában új adalékokat kaptak a holokausztnak olyan vetületeihez is, amelyekre addig kevés figyelem irányult.
Ebbe a sorba illeszkedik Zahava Szász Stessel könyve is. Dr. Stessel dokumentumokkal alátámasztott, önéletrajzi, tudományos művet írt az auschwitzi haláltáborból Markkleebergbe szállított magyar zsidó nők megpróbáltatásairól. Ezek a nők a Junkers repülőgépgyárban dolgoztak Markkleebergben 1944 augusztusa és 1945 kora tavasza között. Köztük volt a szerző és serdülőkorú húga. A kényszermunkások kínszenvedése 1945 áprilisában, a markkleebergi tábor kiürítésével sem ért véget, ekkor kezdődött ugyanis a halálmenet. Néhány fogolynak sikerült megszöknie, és a németek, akikkel találkoztak, nagyon sokféleképpen reagáltak történeteikre. Egyesek el sem hitték az Auschwitzról és a többi táborról hallottakat. Stessel elbeszélése szerint a németek egy része kifejezetten ellenségesen viselkedett, és még városaikból is elkergették a túlélőket. Mások azonban megértőbben viselkedtek. Sokan maguk is gyászoltak, hiszen barátokat és rokonokat veszítettek el a csatákban a szövetséges erők bombázásai során. Ezekben a németekben és a túlélő zsidó nőkben volt valami közös: az a nagy emberi tragédia, amelyet a németek okoztak az új európai rend vakmerő tervével.
A Hóvirágok története lebilincselő és hiteles – »kötelező« olvasmány mindazok számára, akiket érdekel a diszkrimináció és a rasszizmus legyőzése, a tolerancia és a pluralizmus ügyének elősegítése.”

Randolph L. Braham

A Hóvirágok című könyv ötlete akkor fogant meg bennem, amikor egyszer Buchenwaldban járva megtaláltam az ottani levéltárban a markkleebergi foglyok transzportlistáját.
Tüzetesen szemügyre vettem a régi, poros iratot, és megláttam fogolytársaim nevét – azokét a lányokét és asszonyokét, akikkel együtt éltem a táborban. Meghallottam a hangjukat, és tudtam, hogy hagynom kell őket beszélni.
Az írás magányos tevékenység, ami azonban nem azt jelenti, hogy az író egyedül dolgozik. A kutatásom elején abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy még életben találtam néhányat a tábor és a gyár régi foglyai közül.
Az ő emlékeik, meglátásaik és éleslátásról tanúskodó megjegyzéseik fontos részletekkel gazdagították a Hóvirágok történetét.

„A felszabadulásunk nem volt sem eksztatikus, sem örömteli. A szabadság új bánatokat hozott. Elvesztettük a családjainkat, az otthonainkat olyanok foglalták el, akik továbbra is gyűlöltek minket, a pénzünk, az üzleteink és a tulajdonunk mind odalettek. A túlélők emlékei hozzátartoznak a holokauszt utáni identitásunkhoz. A szüleink eltűntek, kizárólag mi őrizzük a nyomukat. Olyan időben éltünk, amikor az országunk törvényei törvénytelenek és embertelenek voltak. Ahelyett, hogy megvédtek volna bennünket, Auschwitzba vezényeltek.
Azzal, hogy a holokauszt megjelölte a létezésünket, mindannyiunk élete örökre megváltozott. Az én életem ösvénye egészen másfelé vitt volna. Valószínűleg Magyarországon maradtam volna. Anyám segített volna átadni a hagyományainkat a gyermekeimnek. Mivel a háború idején nagyon fiatal voltam, a kultúránknak, a nagy család érzetének és az erős családi értékeknek – amelyek ma is hiányoznak – csak töredékét adhattam át.”