Papp Gábor (szerk.) Az ókori Egyiptom

A NÍLUS, AZ ÉLET VÍZE

Kevés olyan kultúra van, amely természeti környezetétől annyira függött volna, mint az ókori Egyiptom. Ezt már az Egyiptomot a Nílus ajándékának nevező Hérodotosz is megállapította. Bár Egyiptom éghajlata az ókorban nedvesebb lehetett, i. e. 3000 körültől már tartós száraz időszakok jellemezték. Az élet a Nílustól függött, és ennek az egyiptomiak is tudatában voltak. A napistenhez, Atonhoz írt himnuszában Ehnaton fáraó dicsőíti az istenséget, amiért az emberek (az egyiptomiak) életben tartására megteremtette a Nílust, az idegenek számára pedig az égben az esőt.

Egyiptom területének mûvelhető részét az a vastag üledékréteg alkotta, amely körülbelül 24 000 évvel ezelőtt, a Nílus éves áradásai következtében kezdett lerakódni. Az etióp hegyvidék és a trópusi Afrika nyári esőzéseiből eredő iszapos víz augusztustól novemberig elborította a Nílus-völgyet. A vízszint emelkedése július közepén kezdődött, ami többé-kevésbé egybeesett a Szíriusz csillag (az egyiptomiaknak Szothisz) felkeltével, és megadta az év és az évszakok – ahet az áradás; peret a sarjadás és semu a nyár – kezdetét.

Egyiptom természetföldrajza nemcsak népe életének anyagi oldalát határozta meg, de hasonló hatást gyakorolt világképükre is, amelyet a dualitás alapelvének ciklikus rendszere határozott meg. Ilyen ciklikus mozgásnak számítottak például olyan jelenségek is, mint a Nílus előre jelezhető áradása és apadása, valamint a csillagok és bolygók járása. A természet ilyen ciklikus mozgásai egybeestek azzal a történelemszemlélettel, amelyben az eseményeket egy állandó, megújuló körforgásban szemlélték, és nem egy lineáris fejlődés állomásaiként értelmezték. A kettősség alapelve magyarázatot nyer egy olyan világban, amelyet a kietlen sivatag és a termékeny völgy, a delta széles síksága és a Nílus-völgy keskeny szalagja, valamint a folyó két partja határoz meg. A természet sokkal univerzálisabb kettősségeivel – az éggel és földdel, az éjszakával és nappallal, a férfival és nővel – mindez beleillett a két, egy-mást kiegészítő félből álló egész fogalomkörébe. E koncepció olyan dolgokban is tükröződött, mint a kettős királyság intézménye; a fáraót ugyanis „Felső- és Alsó-Egyiptom királyának” nevezték. A kettősségnek az államszervezetben is megfigyelhető alapelve olyan adminisztratív címekből válik világossá, mint a „a két kincstár felügyelője” vagy „a két magtár felügyelője”. Amikor a szövegek az egész lakosságot említik, akkor a patra és a rehitre (nemesekre és közemberekre) vagy a „nagyokra és a kicsikre” utalnak. A dualitás és a szimmetria az egyiptomi vallás és mûvészet alapelemei voltak.

A természet szabályossága és a természettől való függés, amelyről az egyiptomiak azt tartották, hogy az istenek tevékenységének eredménye, táptalaja lett egy, az univerzum mûködése hátterében feltételezett isteni kozmikus princípium elméletének.