Krizsó Szilvia KrizShow 2.

16 beszélgetés és egy korszak lezárása

A következők szerepelnek benne: Kepes András, Udvaros Dorottya, Feke Pál, Spiró György, Dés László, Nagy Ervin, Balázs Klári–Korda György, Grecsó Krisztián, Pogány Judit, Bodrogi Gyula, Szinetár Miklós, Thuróczy Szabolcs, Vekerdy Tamás,  Szilágyi Tibor, Gálvölgyi János, Náray Tamás

Részlet az Előszóból, Krizsó szavai:

Hetek óta töprengek azon, hogyan is kezdjem el ezt az előszót, amelynek nem véletlenül adtam ezt a címet. Hiszen miközben még csak az első oldalaknál járunk, ez a könyv igazából egy számomra meghatározó korszak lezárása.

Szinte napra pontosan hét évvel azután, hogy elkezdtem színházi talk show-mat, akkor még Libikóka Krizsó Szilviával fent és lent címen, 2019. május 25-én utoljára indult el a KrizShow főcíme az Átrium színpadán felállított ledfalon. Az az este számomra egyszerre volt felemelő, megható és megrendítő. Az én döntésem volt, hogy befejezem, még csak nem is hirtelen felindulásból hoztam meg, bár leírva sokkal egyszerűbbnek tűnik, mint át- és megélni. Önfeledten nevetni a színpadon, a mostra koncentrálni úgy, hogy tudod, pár óra múlva ez már a múlt lesz, miközben nagyon sok áldozatot hoztál érte, a tiéd volt, nem könnyű feladat. Kicsit olyan, mint kiszállni egy számodra fontos kapcsolatból csak azért, mert legbelül úgy érzed, hogy benne maradni veszélyesebb és károsabb, mint kiugrani az ismeretlenbe. És hiába tudod, hogy a jövő sok szép dolgot tartogat még számodra, nem arra fókuszálsz, hanem az elengedés gyötrelmeire.

A Libikóka, majd a belőle kifejlődő KrizShow régi vágyam beteljesülése, igazi szerelemgyerek volt. Szerettem, féltve terelgettem, nevelgettem, alakítgattam, miközben mindvégig büszke voltam a létezésére, milyenségére. Hét éven keresztül igazodási pont volt a számomra. Keretet adott az összevissza életemnek, értelmet a létezésemnek – már munkafronton, mert életem értelme mégiscsak a kislányom –, és sok szempontból meghatározta a világról és magamról alkotott képem. Mindezt elengedni, azt hiszem, tényleg összehasonlítható a gyásszal. Megkönnyezed a múltadat, a felejthetetlen pillanatokat, a siker ízét, a még le nem rombolt illúziókat, a nézők szeretetét és ragaszkodását.

Hét év alatt – a meglepetésvendégekkel együtt – közel 240 emberrel beszélgettem, játszottam. Mindvégig arra törekedtem, hogy olyan arcukat mutassam meg a közönségnek, amelyet addig még nem láttak. Azt hiszem, az esetek többségében ez sikerült is. Egyrészt jól választottam, ami már önmagában fél siker, másrészt – általában tartózkodom az öndicsérettől, mert nem szeretek dicsekedni, de most másokat idézek – sikerült olyan hangulatot teremtenem, amelyben a vendégeim biztonságban és szeretve érezték magukat, látták az értő és érző figyelmet a szememben, és olyan kérdéseket vagy válaszreakciókat kaptak, amelyek inspirálták, és helyzetbe hozták őket. Persze mindehhez kellett a közönség, vagy inkább közösség, amelyik mindig nyitott volt a poénokra, váratlan fordulatokra, drukkolt és támogatott, energiát adott és persze kapott.